Attila "felszólított", hogy én is írjam már le az utóbbi időben tapasztalt élményeimet a blogba. Mondjuk elég gyakran szokta ezt mondogatni, de úgy vagyok vele, hogy az én beszámolóim valószínűleg sokkal szubjektívebbek, illetve az állapotomból kifolyólagos jelenlegi abnormális hormonstátuszom miatt - vagy egyébként is? -kissé szélsőségesek (vagy nevezhetném akár mániás -depressziósnak -majd Ildi megmondja, de szerintem néha már túlzás ez a hangulatingadozás) lennének. Így aztán nem nagyon szoktam kötélnek állni. A terhességgel kapcsolatos érzelmi hullámvasutat nem részletezem, ez gondolom független Svédo.-tól, bár ha jobban belegondolok, talán nem is teljesen, tekintetbe véve az idegen országban való élet újdonságából, másságából fakadó nehézségeket.

Viszont amiről írni akarok az a nagyon pozitív tapasztalatom az utóbbi időben, hogy az emberek szeretik a terheseket és örömmel tölti el őket egy terhes nő nagy pocakjának látványa, és ami a legjobb, hogy utat is nyit az emberek között ez az állapot! Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy szinte bárhova megyek a városban, mindig akad egy-két kedves, érdeklődő ember, aki vadidegenként is odafordul, megjegyzi, hogy mekkora hasam van, vagy hogy mikorra várom a babát. Ilyenkor mindig elárulom nekik, hogy ikrek, ettől aztán tovább fokozódik a lelkesedés és szinte régi ismerősként kérdezgetnek tovább a részletekről. Nagyon jó érzés, és persze nem csak azért, mert nekem, személy szerint jól esik, hanem mert olyan jó látni, hogy az emberek meg tudnak nyílni egymás felé még ebben az egyre jobban elidegenedett, rohanó világban, hogy maradtak még olyan dolgok amik kizökkentenek minket a hétköznapi darálóból, illetve a saját magunk sajnálgatásából, hogy őszintén tudunk örülni egy vadidegen ember örömének. Valahogy olyan mélyen emberinek tartom ezt. És ami a jó hír, hogy ezt nem csak itt Svédo-ban tapasztaltam, hanem otthon is! Pl. múltkor otthon a pécsi Árkádban megállított egy 1,5-2 éves kisfiút gardírozó pár apuka tagja, hogy milyen szép nagy a hasam, és biztos én is fiút várok, mert olyan csúcsos a hasam. Mondtam hogy félig bingó!

Összességében az is érdekes még, hogy - és ez már csak Svédo-ra vonatkozik, sajnos - hogy alapvetően ha már szóba elegyedsz vkivel valamilyen apropó folytán, akkor mindenki nagyon kedves, barátságos (vagy legalább is annak mutatja magát), legyen az bolti eladó, vagy postás, vagy pincér. De azt hiszem ezt már írtuk, hogy barátságosabbnak, mosolygósabbnak tűnnek itt az emberek. Kicsit ellentétesnek érzem azonban ezzel az egész kedvességgel azt, hogy az én tapasztalataimnak megfelelően, ez csak akkor működik, ha már valami kontaktusod van az adott emberrel. Egyébként pedig igen udvariatlanok tudnak lenni az emberek, pl egy boltban, (az IKEA jó példa), mindenki megy keresztbe-kasul, lökdösödnek és még csak egy „ursäkta"-t (de minimum „förlåt"-ot) sem tudnak kinyögni. Orsival való shoppinglasunk során ugye én a méreteimből kifolyólag csak sóvárgó szemlélője voltam a tavaszi ruhák árudömpingjének és szintén emiatt, szinte mindig kerestem magamnak valami ülőalkalmatosságot (néha a ruhák kiállítására szolgáló éppen székmagasságú polcokat-de becsületükre legyen mondva, senki nem szólt rám, hogy miért oda ülök), ahonnan ráértem megfigyelni az embereket. Tolakodtak, lökdösődtek, ráléptek a kinyújtott elefántméretűre dagadt lábamra és mindezt rezzenéstelen arccal. Na ez a furcsa nekem, amit nem tudok hova tenni, hogy az egyébként nagyon kedves, mosolygós emberek hogyan tudnak máskor meg ilyen érzéketlenek lenni. Mondjuk még mindig jobb, mint otthon, mert ha itt vkivel elkezdesz beszélni, rögtön kedvessé válik, otthon meg örülhetsz, ha nem küld el melegebb éghajlatra-tisztelet a kivételnek.

Na ezek voltak az én kis szubjektív tapasztalataim, remélem nem untattam vele a kedves olvasókat nagyon.