Mostanában, hogy Lindesberg és Örebro között ingázva napi 2x fél órát a kocsiban töltök, elkezdtem rádiókat hallgatni. A kereskedelmi rádiók egyen zenei kínálatára viszonylag hamar ráuntam, bár igen színvonalasnak tartom zenei választásukat, mégis a sokat ismételt popslágerekre előbb utóbb mindenki ráun. Igen, Magyarországon is ezt untam nagyon, hogy vagy a Sláger/Danubius féle számokat hallgatja az ember a "80-as 90-es évek és korunk legnagyobb slágereivel" szigorúan csak azokat válogatva és rongyosra ismételve, amik esetleg mindenkinek tetszenek, mert a 80-as években is ezeket játszották már. Semmi kísérletezgetés, semmi új. Semmi kockázat. Mit hiányolok? Pl. a Quentin Tarantino -filmek filmzenéi azért taroltak, mert olyan számokat válogatott be ez a zseni, amik kicsit elfeledettek voltak, de nagyon ütősek és hangulatosak. Aztán egy évtizedig legalább mindenki John Travoltásan twistelt a bulikon. Vagy ott a YMCA dal: egyszer kellett rátalálni a Wayne Világa c. filmben, azóta nem lehet letenni, még ha az Irigy hónaljmirigy verziót hallgatjuk is.

Aztán elgondolkozik azon is az ember, hogy mi a helyzet a 90-es évek elejének rock és heavy metál generációjával? Mintha nyom nélkül eltűntek volna azok a tizenévesek, akiket akkoriban nagyon ritkán lehetett látni Guns'N'Roses-os póló nélkül. Hányan is voltunk a Metallica koncerten? Hány tízezren? Nos, mindenki konszolidálódott és elfelejtette a hosszúhaj korszakot? Vagy átnyergelt a még keményebb hörgő black-death stb. metálra?

Biztos nem. Biztos egy csomóan itt vannak közöttünk és szenvednek, hogy nyálas tiniboj és tinigörl csapatokat kell hallgatni a rádióban, meg rogyásig a Nénananét. Aztán átköltözik Svédországba és elkezdi tekergetni az állomáskeresőt, és meglepve tapasztalja, hogy ez a generáció nem lett itt elfeledve, nem hallt ki, sőt, még vásárló és reklámereje is van! (Mert az a legfontosabb a médiának, mi más, ugye?) Itt egy adó, ami a nap 24 órájában szállítja a rock és a metál nagyágyúit. Olyan klasszikusok mellet, mint Ozzy Osbourne, Van Halen, Black Sabbath, minden órában felhangzik egy régi Metallica nóta, sokszor Red Hot Chili Peppers és leggyakrabban talán az AC/DC számok riffjei pezsdítik fel a munkától zsibbadó agyunkat. "High Way to Hell...." szól, ahogy megyek a kórház felé.

Kicsit talán csak a mai svéd nagyágyúkat hiányolja az ember. Igazán sugározhatnának egy órás programot a mai modern metál csillagainak is. Ugyanis azok vagy 70%-ban svédek vagy finnek.